Bendels és ügyvédje további fellebbezést tervez, és akár sikerrel is járhatnak, mert a bajor tartományi felebbviteli bíróságok ítélkezési gyakorlata szerint a hírhedt 188. paragrafust szűken kell értelmezni, az érintetteket pedig nagy tűrési kötelezettség terheli. De a szövetségi alkotmánybíróság is úgy tartja:
a véleményszabadság a demokráciában „minden szabadságjogok anyja”.
Már csak az a kínzó kérdés marad, hogy a laikus szemlélő számára is meglehetősen egyértelmű alaptörvény-ellenesség miatt a felségsértési paragrafus és derivátumai miért nem kerültek mindezidáig alkotmányossági normakontroll alá és miért folytatódhat akadálytalanul a rájuk alapozott, egyértelműen megfélemlítési célú hivatali packázás,
aminek láttán még Kafka is csettintene.
Különösen érdekes mindez annak fényében, hogy a szatíra a művészi szabadság védelme alá is tartozik, így a büntetőjog által meghatározott véleményszabadság-korlátok esetében nem érvényesülnek – elvileg legalábbis. Merthogy az ítélkezési gyakorlat leginkább azt mutatja, hogy
a szatíra egyetlen lehetséges korlátja – mások személyiségi jogai – leginkább a megtámadott személyének függvényében érvényesül.
Ha az illető nem komilfó, akkor nem érdekes a személyiségi jogi védelem, ha igen, akkor mi az hogy, nagyon is.
Faeser (és Habeck, valamint társaik) esete egyszerre szimptomatikus, rémisztő és nevetséges. A szimptomatikusság bizonyításához elég belegondolni, mi lenne a reakció, ha Donald Trump, Orbán Viktor vagy bármely, a mainstream által aktuális Rontó Pálnak kikiáltott közszereplő bújna hasonló paragrafus mögé. Rémisztő, mert a totalitarizálódási vágyálmok ájere túl erősen diffundál át a látványpékség paravánján. És nevetséges, mert
Faeser ennél jobban készakarva se tudta volna bizonyítani a Bendels-mém igazát
és közszemlére tenni szelektív, pervertált szabadságfogalmát, ami kimerül annyiban: szabad országban szabad ember szabad akaratából, szabadon azt ír és mond, amit szabad.
***